Kriska Olivér

A választások titkosak, gondolnánk - teljesen jogosan - ez mindig, mindenhol így van, hiszen az Alaptörvény is meghatározza. Vagy mégsem? 

Az egész ott indult, hogy a magyar kormány meghatározta, hogyan szavazhatnak a külhoni magyarok, akik szereztek magyar állampolgárságot, viszont nem rendelkeznek állandó lakcímmel az ország területén. Számukra a törvény lehetővé teszi, hogy levélben adják le a szavazataikat. Akik regisztráltak, hogy szeretnének élni ezzel a jogukkal, egy csomagot kaptak a külföldi címükre, amely tartalmaz két borítékot. Az egyikbe a kitöltött szavazólapot kell belerakni, a másikba pedig a szavazó azonosítását szolgáló nyilatkozatot kell elhelyezni, és az előbbi borítékot lezárva belehelyezni a nagyobba. Már ennél a pontnál alapvető gondok vannak a titkossággal. Hiszen a borítékot leadva a külképviseleten, vagy feladva a postán (mert postán is bizony fel lehet adni a külhoni szavazatokat!) akár idő előtt is kinyílhat az a boríték.

Hab a tortán, hogy Vajdasági Magyar Szövetség Facebook oldalán olvastam pár napja ezt a bejegyzést:

"Értesítjük Magyarkanizsa Község lakosságát, hogy akik levélszavazás formájában kivánnak résztvenni a 2014-es Magyarországi Országgyűlési Választásokon, azon polgároknak lehetőségük van a szavazási levélcsomagot megfelelően kitöltve és lezárva leadni a VMSZ Magyarkanizsai irodájában (a városháza melett található) minden munkanapon 8-12 óráig. A VMSZ iroda munkatársai összegyűjtik a lezárt boritékokat és pénteken március 28-án a héten összegyűlt leveleket a Szabadkai Magyarországi Főkonzulátusara szállitják."

Csoportos szavazószállításról már hallottam, de csoportos szavazatszállításról még azért nem. Eddig! Ennél a pontnál pedig már végképp kétségbevonható, hogy vajon titkos (sőt, hiteles) marad-e a leadott szavazat! Az VMSZ gyakorlatilag bármit kezdhet a hozzá leadott szavazatokkal. A borítékok felbonthatók, kiválogathatók, elfelejthetők, megsemmisíthetők, és fölösleges is folytatni.

A Fidesz és a VMSZ igen jó barátságot ápol. Pásztor István, a VMSZ elnöke beszédet is mondott a Fidesz nagygyűlésén március 29-én. Innen pedig már könnyű rájönni, milyen érdeke fűződhet a VMSZ-nek a szavazatszállításhoz!

A Magyarországon szavazóknak szavazófülkében kell leadni a voksot, és még más helyen történő szavazáshoz is át kell jelentkezni. Ezzel szemben, a határ túl oldalán a szavazás szinte követhetetlen, a szavazatok ismeretlenek kezébe kerülhetnek, ellenőrizetlenül! Látható tehát, hogy a levélszavazás ilyen formában semmiképp sem tartható, és hitelességével kapcsolatban komoly aggályok merülnek fel! És ez csak egyetlen a számos, visszaélésre alkalmat adó új szabályozás közül. Éppen ezért kell elmennünk minél többünknek, és megmutatni, hogy a választási vereségtől rettegő Fidesz – amely önmagára szabott választási törvény és nem pedig a jó kormányzás eredményeként kíván a hatalomban maradni – igenis leváltható.

Egy hét van hátra. Indul a visszaszámlálás. Április 6-án megmutathatjuk, hogy az ország valóban változást akar. El kell menni szavazni. 

Szikora Beni

"A körbevett krími támaszpontokon bennragadt katonáknak nem vihetnek ételt feleségeik.” Ezt a France24 újságírója tweetelte ki, aki végignézte, ahogy az oroszok visszafordítják az étellel érkező asszonyokat.

Evezzünk vissza egy kicsit a történelem tengerén.  Kössünk ki az első és a második világháború között egy óriási szigethalmaz dél-nyugati csücskénél. Szálljunk ki a csónakból, és tekintsünk körbe. A látvány horrorisztikus. Eltorzult emberek, undorító szagok, kannibalizmus.

Az egzotikus Szovjet- szigetek 1932-33-ban döntő lépéseket tett. A törzsfőnök, Sztálin kezéhez ismét vér tapadt. Mozgósította csapatait, hogy leszámoljon egy környező néppel, ezzel erősítve hatalmát és területeinek egységét. Az embereket beszorította a városokba és falvakba. Katonái, mint Jerikó falai körbevették őket, ezzel megfosztva az élelem beáramlását a településekre.

Az emberek elkezdtek éhezni, ami teljesen eltorzította őket úgy fizikailag, mint szellemileg. Ha szökni próbáltak, a törzsfőnök szemfüles emberei egyből lecsaptak. A halottak száma 7 és 10 millió közé esik, melyből 3 millió gyermek volt. 

Oroszország ismét kijátssza ezt a lapot. Nem tudom felfogni ép ésszel, hogy ez hogyan valósulhat meg a XXI. században.  Putyin emberi jogokat sért. Nem elég, hogy bevonul jelöletlen katonai járművekkel Ukrajnában, még az egykori szovjet vezető kegyetlen játékait is folytatja. Miért? Kicsi az országa?

Mindeközben a magyar kormány – elveszítve minden nyugati szövetségesét – egy ilyen világ felé fordította tekintetét, és szakadatlanul szerzi az újabb és újabb, európai kultúrától távol álló „barátokat”: Azerbajdzsánból, Oroszországból, Kínából, Iránból, és ki tudja, még honnan… Orbán Viktor választott. Most nekünk kell választani. 

Marosi Márton

A Fidesz és annak holdudvara 2010 után igen erőteljes szimbolikus politizálásba kezdett. Nem csak a kultúra intézményi keretein belül hajtott végre agresszív területfoglalást, hanem annak legtágabb tereit foglalta el. Ebből az utca, a köztér sem maradhatott ki, utcaátnevezések, térátalakítások jelezték a hatalom étvágyát.  Az emberek életterének alakítása egy nagyon fontos önkifejező eszköze a hatalomnak, egyszerűen azért, mert egy személy életében megkerülhetetlen szféra, így hatványozottan alkalmas a kollektív emlékezet és gondolkodás alakítására.

Az e téren folytatott politikát Magyarországon mindig is egy erősen retrospektív hozzáállás jellemezte, többségében a múlt nagy alakjai, jeles eseményei jelentek meg az utca szimbolikus mezőjében. Ugyanakkor a középkor alakjain túl, a modern Magyarország időszakából a pozitív nacionalizmus (reformkor) és a nemzeti liberalizmus (dualizmus) jeles személyiségei uralták az utcákat, tereket. Olyan szimbolikus tér volt ez, amely ugyan a múltból táplálkozott, de a jövőbe vetett hitet sugározta. Ezzel szemben a jelenlegi rezsim a soviniszta nacionalizmus legsötétebb időszakát idézi fel, amely törekvésnek legnyilvánvalóbb példája a Kossuth tér 1944-es állapotának helyreállítása vagy a tervezett Szabadság- téri emlékmű.).

Ennek a korszaknak a jövő felé egyetlen, józan ember számára elfogadható üzenete van: Soha többet ilyet! – ha ezek az emlékművek ezt fejeznék ki, azzal nem is lenne semmi baj. De azt nem így kell csinálni. Semmiképpen sem úgy kell csinálni, hogy szélsőséges esetben emberek személyazonossági irataiba történetesen egy nyilas parlamentben szerepet kapó ember neve kerül bele a megkérdezésük nélkül. De miért ennyire fontos a szimbolikus politika, és miért vezet rendszerint heves vitákhoz?

Annak, hogy a szimbolikus politika ilyen heves reakciókat vált ki, van egy különösen a Kárpát-medencére jellemző oka: az élet szinte minden területét átszövő végletes megosztottság. Ez két fő törésvonal mentén jelentkezik (bal-jobb vagy nemzetek közti), de alakítói a szimbolikus politika terén nagyvonalakban ugyanazokkal az eszközökkel dolgoznak. A fenti jelenség az adott fél számára szimpatikus személyiségek, jelképek kiválasztásából, gyors kisajátításából, a hősei magasztalásából, azok egyoldalú, csak pozitív jellemzőinek kihangsúlyozásából, és a másik fél hasonló szerepet betöltő jelképeinek démonizálásából áll.

Ennek a jelenségnek az eredménye olyan paradox helyzetek kialakulása, mint például Széchenyi vagy Kossuth részleges kisajátítása, valamint a kevésbé izgalmas, illetve egyik vagy másik oldalra semmiképpen sem ráhúzható, ugyanakkor komoly eredményeket elért személyek hanyagolása. Összességében pedig a fenti folyamatok ellehetetlenítik a történelem elfogulatlan tárgyalását, a múlttal való tárgyilagos szembenézést. Mindezek negatív hatással vannak az ország legtágabb értelemben vett kultúrájára, és brutálisan megnehezítik a jövőbeli cselekvések irányának megszabását. Végső soron pedig öngerjesztő folyamatként tovább mélyítik az amúgy is fennálló ellentéteket.

A másik ok sokkal általánosabb, és a világ bármely pontján felállított emlékműre igaz. Egy köztéri szobor jelentősége abban áll, hogy amellett, hogy szépítheti a környezetet, általában sugall valamit azzal, hogy megidéz egy hangulatot, történelmi emlékművek esetén egy eseményt, egy személyt, aminek/akinek a hordozott szellemiségét valamiért fontosnak tartjuk, hogy jelen legyen valamilyen szinten a lakosok mindennapjaiban, és üzenetet hordoz a jövőre nézve. Személyeket ábrázoló szobrok esetében pedig rendkívül hangsúlyosan megjelenik a példakép funkció.

Éppen ezek miatt fontos lenne, hogy a döntéshozók olyan szobrok felállítását engedélyezzék, amelyek a legkevésbé osztják meg ezen törésvonalak mentén a társadalmat (itt főleg a belföldi eseményekre gondolva). Nehéz lenne Horthyt vagy Kádárt ebbe a kategóriába sorolni, már akkor is, ha függetlenítjük a kérdést a személyektől: mindkettőjük neve egy olyan ellentmondásos korszakot fémjelez, ami a történelmi helyzet miatt eleve megosztó. Sokan hivatkoznak a fenti ügyek kapcsán a véleménynyilvánítás szabadságára.

Ugyanakkor egy szobor nem olyan, mint egy internetes oldal vagy egy tüntetés. Nincs meg a lehetősége a más véleményen lévőnek arra, hogy elkerülje azt, valamint nem csak egy-egy napra kell elviselnie, hiszen ott van az életterében folyamatosan. Nem szerencsés, ha a közteret, azaz a település lakói létezésének egyik alapelemét elfoglalja és kisajátítja egy-egy vélemény.

Pintér András Gábor 

2013 októberében jelent meg egy írás a Gépnarancs blogon, amely mélyen megérintett és gondolkodóba ejtett… Az akkor felmerült kérdésektől pedig azóta sem sikerült megszabadulnom.

Itt vagyunk mi, akiket a rendszerváltás ifjai neveltek. Felnőttként keressük a helyünket, nap nap után szembesülve a “menni vagy maradni” dilemmával. Hiszen egy leszedált, lelkében erősen megcsonkított társadalom tagjainként nézünk farkasszemet a jövővel, s a kérdések egyre több fájdalmat szülve keringenek bennünk: Mire számíthatunk? Milyen életet tudunk felépíteni magunknak és leendő családunknak? Milyen országban kell leélnünk életünk hátralévő (remélhetőleg nagyobbik) részét? Milyen társadalomban fognak felnőni a gyermekeink? Miért tűnik ennyire nehéznek és kilátástalannak az út, ami előttünk áll? És ki tehet arról, hogy így alakult?

Mit is mondhatnánk Nektek, drága szüleink?

Hogy ezt valóban - 2006 óta divatos kifejezéssel élve - elkúrtátok? Hogy egy komplett generáció mulasztotta el azt a jövő nemzedékek iránti kötelességét, hogy felépítsen egy normálisan működő országot? Mondjuk ki, hogy bénák voltatok?

Tudjátok, mit? Nem tesszük. Én biztosan nem. Azzal semmire sem megyünk, ha a torkotoknak ugrunk, vádaskodunk és büntetni próbálunk benneteket. Attól nem változik meg semmi. Hiszen visszacsinálni nem tudjuk az elmúlt 23 évet. És Ti vagytok azok, akik láttátok, mi történt, tudjátok, tudhatjátok, ha akarjátok (és meritek), hogy hol kellett volna máshogy csinálni. Úgyhogy azt javaslom, ne vádaskodjunk, hanem keressünk inkább megoldásokat. Együtt. Hadd mondjak valamit! 

Még nem megy el mindenki!

Vagyunk sokan, akik az adódó nyugati lehetőségek és egy könnyebben élhető világ csábító illata ellenére is úgy döntöttünk, hogy maradunk. Még próbálkozunk. Ha hagyják, és van, aki mellénk áll... Mert egyedül nem megy. Egy fecske nem csinál nyarat, ezt mi is megtanultuk már. De az összefogást sem egy elcsépelt jelszónak tekintjük, hanem valódi együttműködésnek, amibe mindenki azt teszi bele, amit tud, amihez ért. Mert mindenkinek van ilyen. Talán nehezen tudjátok elképzelni, de nekünk is.

Higgyétek el, tudjuk, hogy mennyire nehéz volt nektek a rendszerváltástól napjainkig! De nekünk sem könnyű most. Ezt pedig Ti értsétek meg! Mi is felnőttünk már, határozott véleményünk van a világról, megvan a magunkhoz való eszünk, láttunk és csináltunk már dolgokat, jártunk külföldön, dolgoztunk már mi is éveket. Termelünk, szolgáltatunk, tesszük a dolgunkat, ki jól, ki kevésbé jól, ki pedig egyenesen rosszul. Mert mindannyian mások vagyunk. És ezt felvállaljuk.

De miért van az, hogy bár korunknál fogva még az optimizmus kellene, hogy éltessen mindannyiunkat, mégis a közöny és a lemondás marad? És sokan nem hisznek közülünk abban, hogy lehet más. Ezért inkább itt hagynak mindent. Miért? 

Talán mert nem láttuk a példát, hogyan kell a jó úton járni. Könnyebb beleülni a kész, működő rendszerbe, és elmenni külföldre, egy tapasztalt demokráciába, mint létrehozni egy újat, szinte a semmiből. Mert lássuk be, nem sok minden van, amire építhetünk. Munka van bőven. A Ti időtőkben is volt. Lett volna. De néhány leleményes és ügyeskedő emberen kívül, és talán épp miattuk, a legtöbben egyre többet veszítettetek a kemény munkával megteremtett kis javaitokból, és megint át kellett élnetek, hogy nem lett jobb. Tudjuk. Átéltétek azt, hogy megint átvertek, kifosztottak benneteket, akik keményen dolgoztatok, miközben az él jól, aki lop, csal, hazudik, helyezkedik. Mély tisztelet a ritka és üdítő kivételnek. Mert olyan is van. De lássuk be, nem az érdemekkel, munkával elért sikerek országa vagyunk. Itt az számít kivételnek. Mostanában egyre inkább...

Ezen márpedig változtatni kell!

És mi küzdünk is érte, a magunk módján. Néhányan bevállaljuk, hogy lúzernek tartanak minket, mert olyasmiért emeljük fel a hangunkat, akár a saját egzisztenciánkat is kockáztatva, ami talán el sem jön soha.

De elég volt abból, hogy nem látunk tovább az orrunk hegyénél! Elég volt a csukott szemmel egymás mellett élésből, a szemlesütve közlekedésből, abból, hogy elnézzük, ahogy tönkreteszik mindazt, amit felépítettünk, felépítünk! Amiért élünk, amiben hiszünk, amit szeretünk és tisztelünk. Elég volt abból, hogy félnünk kell, mert talán nem léptetnek elő, nem kapunk fizetésemelést, talán kirúgnak, vagy épp fel sem vesznek, ha meg merjük fogalmazni az akaratunkat, az igényeinket, a felháborodásunkat. És abból, hogy a gyerekeinket ugyanerre neveljük, hogy ne érje őket kellemetlenség. Igen. Mert már itt a következő generáció. És nem hagyhatjuk, hogy a félelem, a sunyiság ilyen módon újra termelje saját magát!

Ráadásul azt is el kell érnünk, hogy végre ne csak ellenkező pólusokban, egymással szembenálló szekértáborokban, szélsőségekben tudjunk gondolkodni! Hanem elérendő célokban és az azokhoz vezető útban. Erre tanít minket a kitágult világ, amiből mi többet láttunk, mint Ti. Ezért hála Nektek, akik lehetővé tettétek, hogy utazzunk, tapasztaljunk. Talán nem is tudtátok akkor még, hogy ez mekkora szemléletformáló erő lesz. Az lett.

De ha közösen fel akaruk építeni egy normális országot, ahol senkinek nem kell félnie, ahol elfogadjuk a másik embert, akkor ehhez ésszel és szívvel kell nekilátni. Nem lesz könnyű. De meg lehet tenni.

Mert máshogy gondolkodunk, mint Ti. Legalábbis vagyunk sokan, akikről ez elmondható.

És mozdulunk. Árral szemben. Tapasztalatlanul. De tudásvágytól és tettrekészségtől hajtva.

Éppen ezért, hadd kérjünk Tőletek valamit, kedves "Felnőttek", a rendszerváltás generációja! Engedjetek minket érvényesülni! Fogadjátok el, hogy most rajtunk a sor! Hagyjátok, hogy helyrehozzuk, amit Nektek nem sikerült, sőt, talán éppen Ti rontottátok el! Segítsetek minket! Tanácsaitokkal, tapasztalataitokkal és ötleteitekkel! Ha kérdezünk, válaszoljatok, tudásotok legjavát nyújtva! Támogassatok minket, higgyetek bennünk és biztassatok! Figyelmeztessetek időben a buktatókra! Hiszen Ti jól ismeritek őket, sokszor kerülgettétek vagy épp elbuktatok bennük.

Szóljatok ránk, ha túlzásokba esnénk, de hagyjátok, hogy kifussuk magunkat! Ez a közös jövőnkről szól. És az unokáitokéról. Nem mindegy, mit építünk nekik.

Kérünk Benneteket, adjatok teret! Hátha nekünk sikerül...

A szerző a Magyar Liberális Párt székesfehérvári alapszervezetének vezetője 

Elindult a Fiatal Liberálisok blogja. A Magyar Liberális Párt ifjúsági szervezetének tagjai friss közéleti reflexiókkal jelentkeznek, videoblogolnak, fényképeznek, akcióznak, flashmobokat szerveznek, és azon lesznek, hogy kivegyék a részüket a 2014-es változásból. 

Fiatal Liberálisok - mert nem az életre készülünk, hanem élünk!