Pintér András Gábor 

2013 októberében jelent meg egy írás a Gépnarancs blogon, amely mélyen megérintett és gondolkodóba ejtett… Az akkor felmerült kérdésektől pedig azóta sem sikerült megszabadulnom.

Itt vagyunk mi, akiket a rendszerváltás ifjai neveltek. Felnőttként keressük a helyünket, nap nap után szembesülve a “menni vagy maradni” dilemmával. Hiszen egy leszedált, lelkében erősen megcsonkított társadalom tagjainként nézünk farkasszemet a jövővel, s a kérdések egyre több fájdalmat szülve keringenek bennünk: Mire számíthatunk? Milyen életet tudunk felépíteni magunknak és leendő családunknak? Milyen országban kell leélnünk életünk hátralévő (remélhetőleg nagyobbik) részét? Milyen társadalomban fognak felnőni a gyermekeink? Miért tűnik ennyire nehéznek és kilátástalannak az út, ami előttünk áll? És ki tehet arról, hogy így alakult?

Mit is mondhatnánk Nektek, drága szüleink?

Hogy ezt valóban - 2006 óta divatos kifejezéssel élve - elkúrtátok? Hogy egy komplett generáció mulasztotta el azt a jövő nemzedékek iránti kötelességét, hogy felépítsen egy normálisan működő országot? Mondjuk ki, hogy bénák voltatok?

Tudjátok, mit? Nem tesszük. Én biztosan nem. Azzal semmire sem megyünk, ha a torkotoknak ugrunk, vádaskodunk és büntetni próbálunk benneteket. Attól nem változik meg semmi. Hiszen visszacsinálni nem tudjuk az elmúlt 23 évet. És Ti vagytok azok, akik láttátok, mi történt, tudjátok, tudhatjátok, ha akarjátok (és meritek), hogy hol kellett volna máshogy csinálni. Úgyhogy azt javaslom, ne vádaskodjunk, hanem keressünk inkább megoldásokat. Együtt. Hadd mondjak valamit! 

Még nem megy el mindenki!

Vagyunk sokan, akik az adódó nyugati lehetőségek és egy könnyebben élhető világ csábító illata ellenére is úgy döntöttünk, hogy maradunk. Még próbálkozunk. Ha hagyják, és van, aki mellénk áll... Mert egyedül nem megy. Egy fecske nem csinál nyarat, ezt mi is megtanultuk már. De az összefogást sem egy elcsépelt jelszónak tekintjük, hanem valódi együttműködésnek, amibe mindenki azt teszi bele, amit tud, amihez ért. Mert mindenkinek van ilyen. Talán nehezen tudjátok elképzelni, de nekünk is.

Higgyétek el, tudjuk, hogy mennyire nehéz volt nektek a rendszerváltástól napjainkig! De nekünk sem könnyű most. Ezt pedig Ti értsétek meg! Mi is felnőttünk már, határozott véleményünk van a világról, megvan a magunkhoz való eszünk, láttunk és csináltunk már dolgokat, jártunk külföldön, dolgoztunk már mi is éveket. Termelünk, szolgáltatunk, tesszük a dolgunkat, ki jól, ki kevésbé jól, ki pedig egyenesen rosszul. Mert mindannyian mások vagyunk. És ezt felvállaljuk.

De miért van az, hogy bár korunknál fogva még az optimizmus kellene, hogy éltessen mindannyiunkat, mégis a közöny és a lemondás marad? És sokan nem hisznek közülünk abban, hogy lehet más. Ezért inkább itt hagynak mindent. Miért? 

Talán mert nem láttuk a példát, hogyan kell a jó úton járni. Könnyebb beleülni a kész, működő rendszerbe, és elmenni külföldre, egy tapasztalt demokráciába, mint létrehozni egy újat, szinte a semmiből. Mert lássuk be, nem sok minden van, amire építhetünk. Munka van bőven. A Ti időtőkben is volt. Lett volna. De néhány leleményes és ügyeskedő emberen kívül, és talán épp miattuk, a legtöbben egyre többet veszítettetek a kemény munkával megteremtett kis javaitokból, és megint át kellett élnetek, hogy nem lett jobb. Tudjuk. Átéltétek azt, hogy megint átvertek, kifosztottak benneteket, akik keményen dolgoztatok, miközben az él jól, aki lop, csal, hazudik, helyezkedik. Mély tisztelet a ritka és üdítő kivételnek. Mert olyan is van. De lássuk be, nem az érdemekkel, munkával elért sikerek országa vagyunk. Itt az számít kivételnek. Mostanában egyre inkább...

Ezen márpedig változtatni kell!

És mi küzdünk is érte, a magunk módján. Néhányan bevállaljuk, hogy lúzernek tartanak minket, mert olyasmiért emeljük fel a hangunkat, akár a saját egzisztenciánkat is kockáztatva, ami talán el sem jön soha.

De elég volt abból, hogy nem látunk tovább az orrunk hegyénél! Elég volt a csukott szemmel egymás mellett élésből, a szemlesütve közlekedésből, abból, hogy elnézzük, ahogy tönkreteszik mindazt, amit felépítettünk, felépítünk! Amiért élünk, amiben hiszünk, amit szeretünk és tisztelünk. Elég volt abból, hogy félnünk kell, mert talán nem léptetnek elő, nem kapunk fizetésemelést, talán kirúgnak, vagy épp fel sem vesznek, ha meg merjük fogalmazni az akaratunkat, az igényeinket, a felháborodásunkat. És abból, hogy a gyerekeinket ugyanerre neveljük, hogy ne érje őket kellemetlenség. Igen. Mert már itt a következő generáció. És nem hagyhatjuk, hogy a félelem, a sunyiság ilyen módon újra termelje saját magát!

Ráadásul azt is el kell érnünk, hogy végre ne csak ellenkező pólusokban, egymással szembenálló szekértáborokban, szélsőségekben tudjunk gondolkodni! Hanem elérendő célokban és az azokhoz vezető útban. Erre tanít minket a kitágult világ, amiből mi többet láttunk, mint Ti. Ezért hála Nektek, akik lehetővé tettétek, hogy utazzunk, tapasztaljunk. Talán nem is tudtátok akkor még, hogy ez mekkora szemléletformáló erő lesz. Az lett.

De ha közösen fel akaruk építeni egy normális országot, ahol senkinek nem kell félnie, ahol elfogadjuk a másik embert, akkor ehhez ésszel és szívvel kell nekilátni. Nem lesz könnyű. De meg lehet tenni.

Mert máshogy gondolkodunk, mint Ti. Legalábbis vagyunk sokan, akikről ez elmondható.

És mozdulunk. Árral szemben. Tapasztalatlanul. De tudásvágytól és tettrekészségtől hajtva.

Éppen ezért, hadd kérjünk Tőletek valamit, kedves "Felnőttek", a rendszerváltás generációja! Engedjetek minket érvényesülni! Fogadjátok el, hogy most rajtunk a sor! Hagyjátok, hogy helyrehozzuk, amit Nektek nem sikerült, sőt, talán éppen Ti rontottátok el! Segítsetek minket! Tanácsaitokkal, tapasztalataitokkal és ötleteitekkel! Ha kérdezünk, válaszoljatok, tudásotok legjavát nyújtva! Támogassatok minket, higgyetek bennünk és biztassatok! Figyelmeztessetek időben a buktatókra! Hiszen Ti jól ismeritek őket, sokszor kerülgettétek vagy épp elbuktatok bennük.

Szóljatok ránk, ha túlzásokba esnénk, de hagyjátok, hogy kifussuk magunkat! Ez a közös jövőnkről szól. És az unokáitokéról. Nem mindegy, mit építünk nekik.

Kérünk Benneteket, adjatok teret! Hátha nekünk sikerül...

A szerző a Magyar Liberális Párt székesfehérvári alapszervezetének vezetője