Marosi Márton
A Fidesz és annak holdudvara 2010 után igen erőteljes szimbolikus politizálásba kezdett. Nem csak a kultúra intézményi keretein belül hajtott végre agresszív területfoglalást, hanem annak legtágabb tereit foglalta el. Ebből az utca, a köztér sem maradhatott ki, utcaátnevezések, térátalakítások jelezték a hatalom étvágyát. Az emberek életterének alakítása egy nagyon fontos önkifejező eszköze a hatalomnak, egyszerűen azért, mert egy személy életében megkerülhetetlen szféra, így hatványozottan alkalmas a kollektív emlékezet és gondolkodás alakítására.
Az e téren folytatott politikát Magyarországon mindig is egy erősen retrospektív hozzáállás jellemezte, többségében a múlt nagy alakjai, jeles eseményei jelentek meg az utca szimbolikus mezőjében. Ugyanakkor a középkor alakjain túl, a modern Magyarország időszakából a pozitív nacionalizmus (reformkor) és a nemzeti liberalizmus (dualizmus) jeles személyiségei uralták az utcákat, tereket. Olyan szimbolikus tér volt ez, amely ugyan a múltból táplálkozott, de a jövőbe vetett hitet sugározta. Ezzel szemben a jelenlegi rezsim a soviniszta nacionalizmus legsötétebb időszakát idézi fel, amely törekvésnek legnyilvánvalóbb példája a Kossuth tér 1944-es állapotának helyreállítása vagy a tervezett Szabadság- téri emlékmű.).
Ennek a korszaknak a jövő felé egyetlen, józan ember számára elfogadható üzenete van: Soha többet ilyet! – ha ezek az emlékművek ezt fejeznék ki, azzal nem is lenne semmi baj. De azt nem így kell csinálni. Semmiképpen sem úgy kell csinálni, hogy szélsőséges esetben emberek személyazonossági irataiba történetesen egy nyilas parlamentben szerepet kapó ember neve kerül bele a megkérdezésük nélkül. De miért ennyire fontos a szimbolikus politika, és miért vezet rendszerint heves vitákhoz?
Annak, hogy a szimbolikus politika ilyen heves reakciókat vált ki, van egy különösen a Kárpát-medencére jellemző oka: az élet szinte minden területét átszövő végletes megosztottság. Ez két fő törésvonal mentén jelentkezik (bal-jobb vagy nemzetek közti), de alakítói a szimbolikus politika terén nagyvonalakban ugyanazokkal az eszközökkel dolgoznak. A fenti jelenség az adott fél számára szimpatikus személyiségek, jelképek kiválasztásából, gyors kisajátításából, a hősei magasztalásából, azok egyoldalú, csak pozitív jellemzőinek kihangsúlyozásából, és a másik fél hasonló szerepet betöltő jelképeinek démonizálásából áll.
Ennek a jelenségnek az eredménye olyan paradox helyzetek kialakulása, mint például Széchenyi vagy Kossuth részleges kisajátítása, valamint a kevésbé izgalmas, illetve egyik vagy másik oldalra semmiképpen sem ráhúzható, ugyanakkor komoly eredményeket elért személyek hanyagolása. Összességében pedig a fenti folyamatok ellehetetlenítik a történelem elfogulatlan tárgyalását, a múlttal való tárgyilagos szembenézést. Mindezek negatív hatással vannak az ország legtágabb értelemben vett kultúrájára, és brutálisan megnehezítik a jövőbeli cselekvések irányának megszabását. Végső soron pedig öngerjesztő folyamatként tovább mélyítik az amúgy is fennálló ellentéteket.
A másik ok sokkal általánosabb, és a világ bármely pontján felállított emlékműre igaz. Egy köztéri szobor jelentősége abban áll, hogy amellett, hogy szépítheti a környezetet, általában sugall valamit azzal, hogy megidéz egy hangulatot, történelmi emlékművek esetén egy eseményt, egy személyt, aminek/akinek a hordozott szellemiségét valamiért fontosnak tartjuk, hogy jelen legyen valamilyen szinten a lakosok mindennapjaiban, és üzenetet hordoz a jövőre nézve. Személyeket ábrázoló szobrok esetében pedig rendkívül hangsúlyosan megjelenik a példakép funkció.
Éppen ezek miatt fontos lenne, hogy a döntéshozók olyan szobrok felállítását engedélyezzék, amelyek a legkevésbé osztják meg ezen törésvonalak mentén a társadalmat (itt főleg a belföldi eseményekre gondolva). Nehéz lenne Horthyt vagy Kádárt ebbe a kategóriába sorolni, már akkor is, ha függetlenítjük a kérdést a személyektől: mindkettőjük neve egy olyan ellentmondásos korszakot fémjelez, ami a történelmi helyzet miatt eleve megosztó. Sokan hivatkoznak a fenti ügyek kapcsán a véleménynyilvánítás szabadságára.
Ugyanakkor egy szobor nem olyan, mint egy internetes oldal vagy egy tüntetés. Nincs meg a lehetősége a más véleményen lévőnek arra, hogy elkerülje azt, valamint nem csak egy-egy napra kell elviselnie, hiszen ott van az életterében folyamatosan. Nem szerencsés, ha a közteret, azaz a település lakói létezésének egyik alapelemét elfoglalja és kisajátítja egy-egy vélemény.
